Mozihét 2. - New York, I love You

New York, I Love You

Először úgy voltam vele, hogy ezt meg sem említem, kár a gépelésért, de gondoltam pár sorban mégis megemlékezem róla, hátha valaki az ilyen totálisan elvont művészfilmeket szereti.
Van egy-két művészfilm, amit a szívesen nézem kategóriába sorolnék, de ez semmiképp nem az.

A New York, I Love You egy rövidfilm gyűjtemény, 11 kisfilmből áll, mindegyik megközelítőleg 10 perc hosszú. A sztorik nem kapcsolódnak egymáshoz, talán egy olyan motívum van, ami közös pontként megemlíthető, az a szerelem-szeretet témakör.  Aztán ezzel el is mondtam mindent kb. Sablonos történetek, egy-két önismétlő jelenettel (a tüzet kérős jelenet például), olyan kis semmilyen, egysíkú lett az egész, na. Azt mondom, hogy ezt simán egy pár filmszakos diák összedobta volna seperc alatt.
Igazi sztárparádét sikerült felvonultatni, de sajnos ez sem tudott dobni a filmen. Adtam neki esélyt és nem kapcsoltam ki fél óra után, reméltem hogy New Yorkról kaphatok némi ízelítőt, szép képeket vagy valami, na de ez sem sikerült nekik. Ha legalább lett volna egy-két snitt tipikus helyekkel, városrészekkel, akkor azt mondom, na jó végülis ezért megérte szenvedni, de nem, csak Manhattan egy-két utcája, ahol le is forgatták az összes jelenetet, azt jónapot.
Na jó, azért hogy pozitívumot is írjak, egy-egy jelenetnél a zenét jól eltalálták, és talán két kis rövidsztori is volt, ami nekem tetszett (apuka es kislanya, az idos hazaspar pl) .

Összességében kb csak azoknak ajánlom, akik egy veszett jót szeretnének aludni, vagy akik tényleg elvetemült művészfilm rajongók.

Főszereplők: Natalie Portman, Hayden Christensen, Orlando Bloom, Andy Garcia, Christina Ricci, Chris Cooper, Irrfan Khan, Robin Wright Penn, Julie Christie, Ethan Hawke, Bradley Cooper, Rachel Bilson, and Anton Yelchin, Shia LaBeouf.

Mozihét 1. - Invictus

A következő pár poszt filmekről fog szólni, amit az elmúlt pár hétben láttam. Az első az Invictus, csak hogy ne rögtön a borzalmasakkal kezdjem. :)

A film megértéséhez nem árt némi információ Dél-Afrika történelméről, de ha nincs, az sem baj, elég jól sikerült ábrázolni a lényeget a vásznon. Nem részletekbe menően, csak úgy nagyvonalakban azért megemlítem miről is volna szó. Dél-Afrika lakossága döntően feketékből állt, ennek ellenére a gyarmatosító fehérek kezében volt a hatalom. Ezt a hatalmat próbálták is megtartani mindenáron, mindenféle demokratikus értékrendre fittyet hányva, erőszakkal, fegyverekkel és egyéb radikális megoldásokkal korlátozva a feketéket.
Az ország két részre szakadt (apartheid), a csoportok között pedig mérhetetlen gyűlölet lakozott. Nelson Mandela anti-apartheid aktivistaként az egyenjogúságért küzdött, melynek eredményeként 27 évet börtönben töltött. Ezt az időt nem holmi gyűlölet és bosszúvágy felhalmozással töltötte, jogi diplomát szerzett, rengeteget olvasott, és az ország egyesítése lebegett a szeme előtt. Szabadulása után 4 évvel megválasztották Dél-Afrika első színesbőrű elnökének. (Ennyit a kis rögtönzött történelem leckéről)

William Ernest Henley-Invictus
Out of the night that covers me,
Black as the pit from pole to pole,
I thank whatever gods may be
For my unconquerable soul.

In the fell clutch of circumstance
I have not winced nor cried aloud.
Under the bludgeonings of chance
My head is bloody, but unbowed.

Beyond this place of wrath and tears
Looms but the Horror of the shade,
And yet the menace of the years
Finds and shall find me unafraid.

It matters not how strait the gate,
How charged with punishments the scroll,
I am the master of my fate:
I am the captain of my soul.

A film ezen időszakkal kezdődik (mint írtam is a történelmi részek erősen kivonatolva vannak, muszáj is volt szerintem, mivel a film igy is igen hosszúra sikeredett, több mint 2 órás), Nelson Mandela hivatalba lép, és szomorúan konstatálja, hogy a rasszok közti ellentét ugyanúgy megvan az utcákon, mint mielőtt ő börtönbe került. Ezt feloldandó, egy látszólag egész egyszerű ötlettel rukkol elő. Az ország-egyébként feketék által közutálatnak örvendő- rögbicsapatának meg kell nyerni a világbajnokságot.
A csapat kapitányán keresztül próbál utat találni a játékosokhoz, akik 1 játékos kivételével mind fehérek és nem igazán lelkesednek Mandeláért. Az ötlet működni látszik, szép lassan oldódik fel az ellentét a két népcsoport között. Persze csodát ne várjunk azért, de ugye valahol el kell kezdeni.
Nem egy tipikus sportfilm, akkor sanszosan nem is tudtam volna végigülni, nem a különböző, esetleg hetente játszott meccsekről szól. A végén természetesen bemutatják a végső "harcot", de ezt sem kibírhatatlan hosszúságú sportközvetítésként.
Nem hiszem hogy lelőnék bármit is most azzal, ha elárulom, hogy Dél-Afrika 15:12re megnyeri a meccset, egyrészt ez sima sporttörténelmi adat, másrészt azért, mert az All Blacks (NZ) volt a vesztes csapat, akikről tudjuk, hogy azóta is megszállottként játszanak a Springboks (SA) ellen, harmadrészt mert még mindig egy hálivúdi filmről beszélünk, hepiend nélkül nem is lehetne eladni :)
Szóval igen, győzelem a vége, és nemcsak a meccs szempontjából. Van egy-két zárójelenet, ami istenien van megcsinálva, remek képek, jó aláfestő zene, Morgan Freeman monológ, minden ami kell.
Főszereplők: Morgan Freeman, aki ugye gyakorlatilag már mindent eljátszott a sofőrtől kezdve, a (bebörtönzött) rabon, majd rendőrnyomozón és a Mindenhatón át, Nelson Mandeláig, most sem hazudtolja meg önmagát. A mozdulatok, a gesztusok, a beszéd mind élethű, szerintem kiváló alakítás (Oscar jelölés legjobb férfi főszereplő kategóriában).
Matt Damon-t láthattuk már pár filmben, voltak jópofa alakításai és kevésbé nézhetőek is. Mostani szerepe sok színészi képességet nem igényelt, simán véghezvitte, semmi gond nem volt vele. (Oscar jelölés legjobb férfi mellékszereplő kategóriában)
Rendező: Clint Eastwood

Amiért érdemes

A jómúltkor írtam pár negatív dolgot, ezt ellensúlyozandó, most írok két pozitív sztorit :)
Kb másfél hete volt, hogy kinéztünk valamit a trademe-n (olyasmi mint az e-bay vagy vatera), felhívtam a hirdetőt, hogy esetleg meg tudjuk-e nézni a cuccot, mielőtt elkezdenénk licitálgatni. Mondta a hölgy, hogy persze, nyugodtan. Egyeztettünk címet, telefonszámot, és hétvégén felkerekedtünk Kerikeribe, ami innen egy jó 3 órás út.
Közeledve a megadott címhez kicsit kezdtem kételkedni a gps szavahihetőségében, aztán egyszercsak megpillantottam a házat a domb tetején. Méghogy ház, inkább hasonlított az az építmény egy villára, kilátással a Bay of Islandsre. Megérkeztünk, az udvaron volt anyuka, apuka és a legidősebb gyerek, akik olyan lelkesedéssel fogadtak, mintha ezer éves országos cimborák lennénk, nem holmi idegenek az Aucklandi régióból, akik vásárlás előtt szeretnék kipróbálni a terméket. :) A fiúk (apuka, gyerek és a Zuram) elindultak a lenti kertbe, mi anyukával beszélgettünk kicsit, megetettük a kutyát, majd csatlakoztunk a többiekhez. Minden rendben volt, úgyhogy meg is egyeztünk az árban, fizettünk, majd mentünk a kocsihoz. Normál esetben itt jönne az, hogy elköszöntünk, és elindultunk hazafelé, na de nem ez történt.
Behívtak a házukba, én kaptam kávét, a háziúr elkezdte férjet sörrel itatni, anyuka kipakolt az asztalra rágcsálnivalókat meg dip-eket (mártogatós szósz), cseverésztünk, aztán (2 órával később) előkerült egy kis bor is ("ezt kóstold meg, és erről mi a véleményed?" stb), nehogy már ne érezzük vendéglátva magunkat. Már erősen későre járt, és ugye még előttünk állt a 3 órás autóút, úgyhogy felálltunk és elköszöntünk. A házinéni pedig sajnálkozva mondta, hogy jaaaj, milyen kár, hogy most itt ez a sok gyerek (a kisebbik lánynak szülinapi bulija volt, és maradtak a kis barátai), különben simán alhatnánk az egyik vendégszobában és akkor nem kéne éjjel vezetni. :) Én már a snack-eknél sokkolva voltam, úgyhogy erre már nem is igen tudtam mit felelni, csak hogy áh, ugyan. (és nem tettem hozzá, hogy "elment az eszed, most láttál minket először, mi van ha emberevők vagyunk?")
Kikísértek minket, mondták hogy örültek a találkozásnak, és ha bármikor erre járunk, ne felejtsük el, hogy már itt is vannak barátaink, és bármikor ugorjunk csak be.
A dombról leérve a főútvonalra kanyarodás előtt még ültem egy kicsit a kormány mögött, és csak azt kérdezgettem a Zuramtól, hogy ez most mi volt? Melyik bolygón vagyunk? :) Ha esetleg nem jött volna le a sztoriból, nem azért ujjongtak ennyire, mert nem sűrűn látnak embert, hanem egyszerűen ilyenek, az igazi kiwi vendégszeretet lakozik bennük, aminek apróbb megnyilvánulásait már többször tapasztaltuk vidéken kirándulva.

A másik történet a minap esett meg. Csörgött a telefon, férj szólt, hogy engem keresnek. Átvettem a kagylót, a hölgy a vonal végén a háziorvosi rendelő egyik recepciósa. Azügyben hívott, hogy a doktornő nézegette a kartonomat (igen, csak úgy), és látta hogy volt nekem egy ultrahang vizsgálatom, amin anno találtak pár nem odavaló "dolgot", és hogy azóta voltam-e valahol kontroll-on ezzel kapcsolatban. Mondtam, hogy nem. A doktornő szeretné, ha elmennék, csak hogy megnézzük, hogy mi lett a "dolgokkal", eltűntek-e, nem-e, van-e valami teendő stb. Magánorvoshoz szeretnék menni, vagy szeretném-e hogy ők leszervezzenek nekem egy időpontot a kórházban. Mondtam, hogy tökéletesen megfelel a kórház is, hálás lennék, ha akkor oda kaphatnék egy beutalót. Oké, mondta a néni, akkor ők ezt leegyeztetik  a kórházzal és akkor én majd kapom postán az értesítőt, hogy mikor menjek. Én megköszöntem, ő szintén megköszönte az időmet, majd elnézést kért, hogy zavart.
Azért gondolom az sejthető, hogy jó egy percig csak álltam a telefonnal a kezemben, hogy mi is történt tulajdonképpen. Azt hittem, ez a doktornő már nem tud meglepni, de mégis. Ő volt, aki tavaly (tavalyelőtt vagy mi, 2008) karácsony előtt csinált mindenféle vizsgálatot, mikor benyekkent a gyomrom, elküldött vérvételre, és mivel másnap vagy hogy már ünnepnap volt, ezért ráírta a laborkérős papírra, hogy sürgős, és megadta a mobilszámát, hogy akármikor is lesz meg az eredmény, hívják fel. A dokinéni hívott is engem este 7kor, hogy megvan az eredmény, minden okés, beszedhetem a bogyókat, amit felírt, és ha bármi lenne az ünnepek alatt, menjek be a kórházba, és őt is hívjam majd fel. Akkor láttam életemben először egyébként, az ünnepeket meg simán átvészeltem, sőt, még egy extra hónapot is, februárban kellett csak kórházba mennem. :)

Szóval igen, ezek azok a dolgok, amik elfeledtetik az árnyoldalas bejegyzéseimet, és ami értelmet ad e bejegyzés címének.