Íme a beszámoló első része. Előre jelzem, hogy nem tértem ki részletesen település és egyéb leírásokra, a nevek alapján google-ben keresve rengeteg információ megtalálható.
Január másodika reggelén elindultunk Wellington felé. Első megállónk a Waitomo-i világító kukacos barlang volt, ahova végül nem jutottunk be, két órás sorban állást nem akartunk bevállalni, úgyhogy haladtunk tovább lefelé. A borongós, szürke rossz idő ellenére is szép volt a táj; hegyek (dombok)-völgyek, birkák, farmok, eldugott vízesések mentén autóztunk.
Első megállónknál, Palmerston North-ban csodás napsütés fogadott minket, úgyhogy tankolás előtt még elmentünk megnézni a The Square nevű parkot. Igen szép hely, a szökőkút és kis tó mellett található még a parkban háborús emlékmű, toronyóra, karácsonyfa (szezonális persze) is. A város is egész kis helyes volna, ha az autósok 95%-a nem sportkipufogóval brümmögtető suhanc lenne. Szóval fél óránál hosszabb ott tartózkodás esetén jó eséllyel számíthatunk fejfájásra. :)
Innen már megállás nélkül mentünk a fővárosba, a lefoglalt szálláson nincs éjszakai recepció, nem akartunk elkésni. Sikerült is időben betoppani az YHA wellingtoni "kirendeltségére", felmarkoltuk a szoba kulcsot, lepakoltuk a cuccunkat, majd bevetettük magunkat a városba nézelődni és vacsorázni.
Wellington szép város, ez nem vitás. Eszméletlen tisztaság volt mindenütt, ahol jártunk. Még a szegényebb környékeken is. Valahogy olyan más hangulata volt Aucklandhez képest, és nem azért mert csak kikapcsolódásként jártunk ott kilépve a mindennapok szürkeségéból. Az egész hely kicsit nyugisabbnak tűnt, nem annyira zsúfolt és rohanós, mint amit én gondoltam volna egy fővárosról. Már az autópályán Wellingtonhoz közeledve is feltűnt, hogy a környezet is mennyivel másabb, nem olyan lapos (és itt ezt most földrajzi értelemben mondom) mint itt felénk.
A városban nézelődés után lementünk Owhiro Baybe, megnéztük a naplementét a parton, csináltunk pár képet, majd visszamentünk a szállásra pihenni, hogy másnap a szobából kijelentkezés után, frissen és üdén sétálhassunk végig a Botanikus kerten.
A Cable Car-ral (ez olyan, mint a sikló vagy fogaskerekű Budapesten) mentünk fel a hegyre, ahol enyhén borús, de szép wellingtoni panoráma fogadott minket. Mivel elég szeles idő volt ottjártunkkor (és akkor még finoman fogalmaztam :) ), nem sokat ácsorogtunk a kilátóban, inkább bevetettük magunkat a Kertbe.
Klasszul van kialakítva az egész, van kis túraútvonal, ha valaki nem boldogulna a bejáratnál felmarkolható kis térkép-szórólappal. Csak megjegyzésként, retúr jegyet vettünk a siklóra, ez teljesen felesleges volt, mert a túra vége konkrétan a kiindulóponthoz vezetett. Ennél többet nem is tudok írni a Botanik Gardennel kapcsolatban, csak annyit, hogy aki Wellingtonban jár, semmiképp ne hagyja ki.
Következő megállónk a Red Rocks Reserve volt, ahol egy vulkanikus kitörés következményeként lehet látni a szép vörös (láva)köveket a parton. A tudományos magyarázat szerint egy kisebb mennyiségű vas-oxid adja a különleges színt, az egyik maori legenda szerint pedig Kupe-egy polinéziai felfedező paua-t (shellfish=kagylót) gyűjtött, az egyik becsípte a kezét, és a vérzés elszínezte a köveket.
Az első kövek egy kb 30-40 perces sétát követően láthatók (ez az idő rövidíthető egy, a szokottnál kicsit magasabb építésű négykerék meghajtású autóval), Mi eddig a pontig mentünk, de a parton továbbhaladva kilométereken keresztül még megtalálhatóak a lávakövek, sőt ha valaki terepjáróval vág neki az útnak, akkor az első megállótól számítva egy jó órás autózást követően fóka kolóniát is láthat.
A vörös kövek után folytattuk utunkat Napier felé, útba ejtve egy táblát, amin a világ (egyik) leghosszabb helyneve található. Őrült ötlet, a tábla egy igen eldugott helyen van, térképen nincs rajta, GPS-nek fogalma sincs róla. (Mi úgy találtuk meg, hogy a Google Earthben meg volt jelölve a pont, és azalapján belőttünk egy körülbelüli irányt.)
Abszolút vidéki utakon autóztunk, egy ideig még áthaladtunk kis városokon/falvakon, (itt jegyezném meg, hogy tüneményesek a vidéki népek, a Greytown-i helyi kisboltban a pultos néni olyan rántott csirkehúst sütött nekünk, amit csak férj nagymamája tud), az utolsó lakott településen még tankoltunk egyet, megkérdeztük a benzinkutast, hogy ugyan jó irányba megyünk-e, de még soha nem hallott erről a tábláról, viszont az összes betérő vásárlót megkérdezte. A végén egy egész kis csapat gyűlt össze, térképet bogarászva, hogy hol is lehet ez a titkos hely, ami még a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült. Megoldás nem született, de legalább jól szórakoztunk mindannyian. :) Útnak indultunk, még nagyobb lelkesedéssel, hogy mostmár muszáj megtalálnunk a helyet. Innen már kicsit világ vége fílingje volt az egésznek, se térerő, se egy telefonpózna, szinte semmi jele a civilizációnak, csak zöld táj, hegyek fenyőkkel, kacskaringós hegyi utakkal, aztán ennek is vége lett, csak nagy sík legelők maradtak, időnként feltűnt egy-két farm épület birkákkal, majd megint a nagy semmi.
Nem húzom tovább a sztorit, sikeres volt a küldetés. Mint az sejthető, rajtunk kívül senki nem járt arra, úgyhogy munkába állítottuk a kameraállványt, majd átrohantunk az úton, és beálltunk a tábla mellé megörökíteni az utókornak, hogy ott jártunk. :)
A fotózkodás végeztével bepattantunk a kocsiba és meg sem álltunk Napier-ig. Még a wellingtoni YHA-ban foglaltattunk magunknak szállást a napier-i hostelükbe. Mivel a foglaláskor említette a pultos néni, hogy Napierben előbb végetér a munkaidő, még a kocsiból odatelefonáltam, hogy érkezünk. Nem is volt probléma, a néni lediktálta telefonban a főajtó belépőkódját és ott hagyták nekünk egy borítékban a kulcsot a szobához.
Este csak sétáltunk kicsit, meg elmentünk bevásárolni másnapra némi reggelit és szendvicsnek valót az út további részére.
Reggel lementünk a partra, (ami konkrétan a szállásunkkal szemben volt az úttest túloldalán), meglepő módon már ilyen korán is szuper idő volt. A parkolóban pedig épp piacozás folyt, igen kellemes hangulattal. A vattacukros, lakókocsis hotdogos, bizsuékszeres-kacatos, kiskutya árus és ócskás láttán előtörtek kedves gyerekkori emlékek (még gombóc is lett a torkomban), mikor apuval kimentünk a vásárba órákig nézelődni, majd átsétáltunk a városi sportpályához, vettünk papírzacskós szotyit meg tökmagot és megnéztük a helyi csapat aktuális focimeccsét. :)
Napier egyébként egy helyes kisváros, pálmafákkal szegélyezett utakkal, art deco stílusban épült házakkal (azért nem minden ház, sőt, szerintem több a hagyományos), jó kajáldákkal. Szerintem még visszamegyünk egyszer kicsit hosszabb időre is, mint ez a mostani 1 nap. :)
Folyt. köv.
