Számok/Statisztikai adatok

A múltkori bejegyzésben beígértem néhány érdekes statisztikai adatot, kicsit sokára ugyan, de eljutottam a megírásáig. Mivel semmi tudományos-fantasztikus célja nincs a posztnak, pusztán tájékoztató jelleggel írtam, tényleg csak amolyan vázlatszerűen teszem közzé az adatokat. A helyenként esetlegesen előforduló bődületes magyartalanságokért előre is elnézést kérek, én igyekeztem, remélem érthető lesz. :)

Az NZ Listener 2009es eredményei alapján:

Az új-zélandiak

-42%-a használ kedvezményre jogosító kuponokat

-30%-a rajong a sportért

-66%-a rendelkezik internet hozzáféréssel

-57%-a rendelkezik hitelkártyával

-29%-a többször is fogyókúrázik egy évben

-nem tudom, hogy az előző állítással összefüggésben van-e, de az éves fagyi fogyasztás Új Zélandon 27 liter/fő. (Sőt, valaki kellett hogy egyen 54 litert, mert én tuti kihagytam a rám eső részt :) )

Szintén NZ Listener: egy 2009es statisztika alapján irtak egy kis összefoglalót, miszerint a "tipikus kiwi" 36 éves, nemdohányzó nő, 72.1 kg, 1.62m magas, 21.220 dollárt keres évente, európai, csak egy nyelvet beszél, az északi szigeten él-kapcsolatban, nincs gyereke, nem vallásos és azt gondolja, hogy a férfiaknak több házimunkát kéne végezniük.

2010ből egy-két adat:

-A lakosság 51%-a nő

-A nők a férfiak átlag órabérének 87%át keresik

-A munkavállalók 15%a valamilyen fogyatékkal él

Demográfiai adatok

-A populáció jelenleg 4.268.900, becslések alapján ez az összeg 2018-ra 4.663.000re emelkedhet

-Az összlakosság átlag életkora jelenleg 36 év, ezt 2021-re 39-re jósolják

-A lakosság 67,6%-a európai, 14,6%-a Maori, 9.2%-a ázsiai, 6,9%-a pedig a pacifikai régióból származik

A Statistics New Zealand felmérése alapján a születéskori várható élettartam a 2006-2008-ig terjedő időszakban férfiaknál 78.2 év, nőknél 82.2 év. A nyolcvanas évek közepéhez képest ez 7.1 év növekedést jelent a férfiaknál és 5.1 év növekedést a nőknél.

Egy korábbi vizsgálat kiterjedt az etnikai különbségekre is, míg a nem-maori férfiak születéskori várható élettartama 79 év, a maori férfiaknál ez 70.4 év volt. A nem maori nők esetében 83 év, a maori nőknél pedig 75.1 év volt.

Egyéb információk a Statistics New Zealand "tollából":

- 2008ban a 15-64 éves korosztály 23%-a vallotta magát dohányzónak

-az elhizottak száma szignifikánsan nőtt a 90-es évek óta, 2007-es adatok alapján az 5-14 éves korosztály 8.3%-a, a 15-24 éves korosztály 14.2%-a, a 25-34 éves korosztály 24.4%-a, a 35-44 éves korosztály  28%-a volt túlsúlyos. A legmagasabb értéket az 55-64 év közti korosztályban mérték, 36 %.

-az alkohol fogyasztási adatok számomra felfoghatatlanok. Ami a legsokkolóbb volt, hogy a 15-24 éves korosztály 43%-a iszik olyan mennyiségben és gyakorisággal alkoholt, ami nagy valószínűséggel már szellemi és fizikai károsodást okoz. Ez a fajta súlyos egészségügyi következményekkel járó alkoholfogyasztási szokás a 25-34 évesek körében 27%, a 35-44 korosztályban 19%, 45 évtől felfelé ez a szám 9-10%.

Könyvtári kaland

2010. 04. 08. - írta scarpetta

Kategóriák: NZ vegyes, Eszmefuttatás

Ezer éve nem jártam könyvtárban, úgyhogy a minap mikor besétáltam az egyetemi könyvtárba, olyasmi érzésem volt, mintha valami jövőbeli fikciós filmben szerepelnék, pedig nem is. :)

Már a belépés is mókás volt, két fotocellás ajtó van, es mivel az egyiken haladtak be vagy ezren, gondoltam, én bemegyek a másikon. Ez persze nem sikerült. Hülye szőke nő (aka ÉN) mit csinál ilyenkor? Hátralépeget párat, majd vissza, hátha kinyílik az ajtó, de nem. A második hátrasétálásnál már persze feltűnt az ajtóra halványan festett (fújt, gravírozott?) OUT (ki) felirat, úgyhogy sunnyogva átballagtam a másik ajtóhoz, ahol eredetileg álltam (IN), és láss csodát, az ki is nyílt egyből. :) Leküzdve ezt az óriási akadályt odalépkedtem a pulthoz (abban a tudatban, hogy a személyzet onnan bentről sanszosan végigmulatta az én két percig tartó bejutásomat az épületbe), és megkérdeztem hogy merre találok könyveket x témában. A pultos kisfiú odaugrott a számítógépéhez, bepötyögött valamiket és mondta, hogy az 5. emeleten erre meg arra. A liftet sikerült elsőre megtalálnom (Yay!), a megfelelő emeletre feljutást is abszolváltam, ahol sokkolva tapasztaltam, eszméletlen mennyiségű könyv van ott. Megkerestem az adott sorokat, találtam is pár könyvet, de gondoltam körül kéne nézni még másik sorokban is, hátha találok a témához szorosan kapcsolodó anyagot, amire a pultos kisfiú esetleg nem keresett rá. Felkészültem lelkileg, hogy én most ott fogok a sorok között bóklászni, pár nap múlva vörös és dagadt szemekkel fognak eszméletlenül fekve rámtalálni, és valamiféle szellem-legenda lesz belőlem, de le kellett mondanom erről az élményről, a sorok végén van egy-egy számítógép, amin be lehet lépni a saját egyetemi jelszóval a könyvtár rendszerébe és mindenféle kritériumok alapján keresgetni össze-vissza.

Amikor megelégeltem a keresést (értsd, majd leszakadt a kezem a könyvek ide-oda hurcolásátóla sorok között), fogtam a kiválasztott könyveket, lelifteztem a földszintre, és szorgosan sorban álltam a pultnál. Kiderült, hogy ez teljesen felesleges volt, az előttem levők csak a wireless netet hekkeltették rá a laptopjukra. Itt jön az a rész, ami számomra az első futurisztikus elemekkel bíró élmény volt: A kölcsönzés annyiből áll, hogy az ember fogja az olvasnivalókat, lehúzza a vonalkódjukat egy masinán, majd lecsipogtatja a diákigazolvány kódját is, a gép kiad egy kis cetlit, amin szerepel a könyv címe, szerzője, stb, a diák neve, és a határidő. Nem volt jelen az emlékeimben élő idős, szemüveges, lassan battyogó néni, aki ráérősen,megfontoltan (értsd másfél óra alatt) ákombákom öreges betűivel rávési az aznapi dátumot, határidőt és a darabszámot az olvasójegyre.

Új élményekkel (jééé, technológia :) ) távoztam, abban a hitben hogy több meglepetés már nem érhet. Tévedtem. Futurisztikus élmény kettő: Telt, múlt az idő és én kaptam egy emailt, hogy lassan lejár a kölcsönzési idő, és ha kések, fizetnem kell némi büntetést. Majd a levél úgy folytatódott, hogy "ha esetleg nem sikerült kiolvasni a könyveket, ezen a linken meghosszabbítható a kölcsönzés". Kaptam is az alkalmon, odakattintottam, beléptem, kijelöltem az összes könyvet, klikkeltem hogy hosszabbítok és már le is volt a gond. Kaptam egy visszaigazolást az új határidőről és kész. Mindezt itthonról, a saját kis laptopomról, juhéj.(Ezt egyébként háromszor is csinálhatom ingyenesen.) Az már csak a hab a tortán (futurisztikus élmény 3?), hogy az egyetem weboldalán van egy link, ahol belépve a jelszómmal itthonról kényelmesen böngészhetem át a könyvtár egész gyűjteményét, sőt ha tetszik valami, csak klikkelek egyet hogy stip-stop-enyém, aztán majd mikor arra járok beugrok érte, lecsipogtatom és annyi.

Rám ez tényleg az újdonság erejével hatott, ha esetleg ez így van már ezer éve, akkor én kérek elnézést. :)

A következő posztban vicces és érdekes statisztikai adatról fogok írni. Stay tuned. :)

Mozihét 3.

Na, jól beígértem a filmajánlókat, aztán eltűntem.

Sajnos igencsak be vagyok havazva mostanság, úgyhogy mégsem sikerült annyi időt szánnom a blogírásra, mint amennyit terveztem.

Most összegezve írok két filmről, nem lesz annyira részletes, de ez van, aztán majd valamikor jelentkezem még a többivel. :)

Up in the Air (Egek Ura)

Legjobb film Oscar jelölés, legjobb forgatókönyv a Golden Globe-on, amivel én tudnék vitatkozni, de hát ízlések és pofonok ugyebár. :)

Főszereplő George Clooney, aki nagyvállalati leépítésekkel keresi a kenyerét. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor a főnöknek nincs elég mersze kirúgni 20 embert egy nap, akkor hivják Clooneyt, aki repülőre pattan, és megteszi helyette. Az élete tulajdonképpen abból áll, hogy repül keresztül-kasul Amerikában, megszállottan gyűjti a törzsutas mérföldeket, hotelből hotelba cuccol, eltávolodik a családjától és minden otthon töltött percet tragédiaként él meg. Egyik ilyen útja során megismerkedik egy nővel, aki miatt ez az egész kis nyugalmas, jól bejáratott élet a feje tetejére áll. Ennél jobban nem is mennék bele, nehogy lelőjjek bármit is.

A film veszett lassú, kb fél óráig vártam hogy majd beindul, aztán beletörődtem hogy végülis nem fog. :)

Úgy tudnám megfogalmazni talán, hogy egy utazós-beszélgetős-élet értelmét keresős film. Sok humort ne várjunk, azért az ugye nem olyan vicces, mikor a válság közepén kivágják az utcára a családos embereket.

Összességében nem rossz film, azt nem mondom, hogy többször megfogom nézni, mert sanszosan nem, de egyszer megéri mindenképp.

The Blind Side (magyar címet nem tudok)

Oscar jelölés: Legjobb film, Legjobb színésznő

Golden Globe díj:Legjobb drámai színésznő

Talán ez a másik olyan film 2009ből (az Invictus volt az egyik), aminek a jelöléseivel/díjaival egyetértek. :)

A film alapját Michael Oher önéletrajzi regénye szolgáltatta. Michael Oher, tavaly (2009) mutatkozott be az NFL-ben a Baltimore Raven színeiben offensive tackle poszton. 

A történet röviden:

Van egy Big Mike nevű színesbőrű srác, hajléktalan, apja meghalt, anyja drogfüggő, mondhatni sok jó dolog nem érte gyerekkorában. Némi adminisztrációs "segítséggel" bekerül egy iskolába, ahol mindenki meg van győződve róla, hogy buta, pedig nem is, csak csendes-visszahúzódó figura. Egy szép napon a Tuohy házaspár befogadja Mike-ot, saját fiukként tekintenek rá, tanulnak vele, majd miután felfedezik hogy igen tehetséges focista válhat belőle, egyengetik a sportkarrierjét is. Mike pedig szép lassan elhiszi, hogy jó dolgok is történhetnek vele.

Ez így tényleg nem sokat mond, de nagyvonalakban erről szól a film. Engem Sandra Bullock főszereplővé választása meglepett, ilyen szerepben még nem láttam, bevallom voltak fenntartásaim, de ügyesen megoldotta a feladatot, sőt szerintem kifejezetten jól állt neki a szerep.

És igen, a filmben megemlítődik az amerikai foci is, de ez ne rettentsen el senkit, igazi feelgood movie, én még biztos megnézem máskor is.

Mozihét 2. - New York, I love You

New York, I Love You

Először úgy voltam vele, hogy ezt meg sem említem, kár a gépelésért, de gondoltam pár sorban mégis megemlékezem róla, hátha valaki az ilyen totálisan elvont művészfilmeket szereti.

Van egy-két művészfilm, amit a szívesen nézem kategóriába sorolnék, de ez semmiképp nem az.

A New York, I Love You egy rövidfilm gyűjtemény, 11 kisfilmből áll, mindegyik megközelítőleg 10 perc hosszú. A sztorik nem kapcsolódnak egymáshoz, talán egy olyan motívum van, ami közös pontként megemlíthető, az a szerelem-szeretet témakör.  Aztán ezzel el is mondtam mindent kb. Sablonos történetek, egy-két önismétlő jelenettel (a tüzet kérős jelenet például), olyan kis semmilyen, egysíkú lett az egész, na. Azt mondom, hogy ezt simán egy pár filmszakos diák összedobta volna seperc alatt.

Igazi sztárparádét sikerült felvonultatni, de sajnos ez sem tudott dobni a filmen. Adtam neki esélyt és nem kapcsoltam ki fél óra után, reméltem hogy New Yorkról kaphatok némi ízelítőt, szép képeket vagy valami, na de ez sem sikerült nekik. Ha legalább lett volna egy-két snitt tipikus helyekkel, városrészekkel, akkor azt mondom, na jó végülis ezért megérte szenvedni, de nem, csak Manhattan egy-két utcája, ahol le is forgatták az összes jelenetet, azt jónapot.

Na jó, azért hogy pozitívumot is írjak, egy-egy jelenetnél a zenét jól eltalálták, és talán két kis rövidsztori is volt, ami nekem tetszett (apuka es kislanya, az idos hazaspar pl) .

Összességében kb csak azoknak ajánlom, akik egy veszett jót szeretnének aludni, vagy akik tényleg elvetemült művészfilm rajongók.

Főszereplők: Natalie Portman, Hayden Christensen, Orlando Bloom, Andy Garcia, Christina Ricci, Chris Cooper, Irrfan Khan, Robin Wright Penn, Julie Christie, Ethan Hawke, Bradley Cooper, Rachel Bilson, and Anton Yelchin, Shia LaBeouf.

Mozihét 1. - Invictus

A következő pár poszt filmekről fog szólni, amit az elmúlt pár hétben láttam. Az első az Invictus, csak hogy ne rögtön a borzalmasakkal kezdjem. :)

A film megértéséhez nem árt némi információ Dél-Afrika történelméről, de ha nincs, az sem baj, elég jól sikerült ábrázolni a lényeget a vásznon. Nem részletekbe menően, csak úgy nagyvonalakban azért megemlítem miről is volna szó. Dél-Afrika lakossága döntően feketékből állt, ennek ellenére a gyarmatosító fehérek kezében volt a hatalom. Ezt a hatalmat próbálták is megtartani mindenáron, mindenféle demokratikus értékrendre fittyet hányva, erőszakkal, fegyverekkel és egyéb radikális megoldásokkal korlátozva a feketéket.

Az ország két részre szakadt (apartheid), a csoportok között pedig mérhetetlen gyűlölet lakozott. Nelson Mandela anti-apartheid aktivistaként az egyenjogúságért küzdött, melynek eredményeként 27 évet börtönben töltött. Ezt az időt nem holmi gyűlölet és bosszúvágy felhalmozással töltötte, jogi diplomát szerzett, rengeteget olvasott, és az ország egyesítése lebegett a szeme előtt. Szabadulása után 4 évvel megválasztották Dél-Afrika első színesbőrű elnökének. (Ennyit a kis rögtönzött történelem leckéről)

William Ernest Henley-Invictus

Out of the night that covers me,
Black as the pit from pole to pole,
I thank whatever gods may be
For my unconquerable soul.

In the fell clutch of circumstance
I have not winced nor cried aloud.
Under the bludgeonings of chance
My head is bloody, but unbowed.

Beyond this place of wrath and tears
Looms but the Horror of the shade,
And yet the menace of the years
Finds and shall find me unafraid.

It matters not how strait the gate,
How charged with punishments the scroll,
I am the master of my fate:
I am the captain of my soul.

A film ezen időszakkal kezdődik (mint írtam is a történelmi részek erősen kivonatolva vannak, muszáj is volt szerintem, mivel a film igy is igen hosszúra sikeredett, több mint 2 órás), Nelson Mandela hivatalba lép, és szomorúan konstatálja, hogy a rasszok közti ellentét ugyanúgy megvan az utcákon, mint mielőtt ő börtönbe került. Ezt feloldandó, egy látszólag egész egyszerű ötlettel rukkol elő. Az ország-egyébként feketék által közutálatnak örvendő- rögbicsapatának meg kell nyerni a világbajnokságot.

A csapat kapitányán keresztül próbál utat találni a játékosokhoz, akik 1 játékos kivételével mind fehérek és nem igazán lelkesednek Mandeláért. Az ötlet működni látszik, szép lassan oldódik fel az ellentét a két népcsoport között. Persze csodát ne várjunk azért, de ugye valahol el kell kezdeni.

Nem egy tipikus sportfilm, akkor sanszosan nem is tudtam volna végigülni, nem a különböző, esetleg hetente játszott meccsekről szól. A végén természetesen bemutatják a végső "harcot", de ezt sem kibírhatatlan hosszúságú sportközvetítésként.

Nem hiszem hogy lelőnék bármit is most azzal, ha elárulom, hogy Dél-Afrika 15:12re megnyeri a meccset, egyrészt ez sima sporttörténelmi adat, másrészt azért, mert az All Blacks (NZ) volt a vesztes csapat, akikről tudjuk, hogy azóta is megszállottként játszanak a Springboks (SA) ellen, harmadrészt mert még mindig egy hálivúdi filmről beszélünk, hepiend nélkül nem is lehetne eladni :)

Szóval igen, győzelem a vége, és nemcsak a meccs szempontjából. Van egy-két zárójelenet, ami istenien van megcsinálva, remek képek, jó aláfestő zene, Morgan Freeman monológ, minden ami kell.

Főszereplők: Morgan Freeman, aki ugye gyakorlatilag már mindent eljátszott a sofőrtől kezdve, a (bebörtönzött) rabon, majd rendőrnyomozón és a Mindenhatón át, Nelson Mandeláig, most sem hazudtolja meg önmagát. A mozdulatok, a gesztusok, a beszéd mind élethű, szerintem kiváló alakítás (Oscar jelölés legjobb férfi főszereplő kategóriában).

Matt Damon-t láthattuk már pár filmben, voltak jópofa alakításai és kevésbé nézhetőek is. Mostani szerepe sok színészi képességet nem igényelt, simán véghezvitte, semmi gond nem volt vele. (Oscar jelölés legjobb férfi mellékszereplő kategóriában)

Rendező: Clint Eastwood

Amiért érdemes

A jómúltkor írtam pár negatív dolgot, ezt ellensúlyozandó, most írok két pozitív sztorit :)

Kb másfél hete volt, hogy kinéztünk valamit a trademe-n (olyasmi mint az e-bay vagy vatera), felhívtam a hirdetőt, hogy esetleg meg tudjuk-e nézni a cuccot, mielőtt elkezdenénk licitálgatni. Mondta a hölgy, hogy persze, nyugodtan. Egyeztettünk címet, telefonszámot, és hétvégén felkerekedtünk Kerikeribe, ami innen egy jó 3 órás út.

Közeledve a megadott címhez kicsit kezdtem kételkedni a gps szavahihetőségében, aztán egyszercsak megpillantottam a házat a domb tetején. Méghogy ház, inkább hasonlított az az építmény egy villára, kilátással a Bay of Islandsre. Megérkeztünk, az udvaron volt anyuka, apuka és a legidősebb gyerek, akik olyan lelkesedéssel fogadtak, mintha ezer éves országos cimborák lennénk, nem holmi idegenek az Aucklandi régióból, akik vásárlás előtt szeretnék kipróbálni a terméket. :) A fiúk (apuka, gyerek és a Zuram) elindultak a lenti kertbe, mi anyukával beszélgettünk kicsit, megetettük a kutyát, majd csatlakoztunk a többiekhez. Minden rendben volt, úgyhogy meg is egyeztünk az árban, fizettünk, majd mentünk a kocsihoz. Normál esetben itt jönne az, hogy elköszöntünk, és elindultunk hazafelé, na de nem ez történt.

Behívtak a házukba, én kaptam kávét, a háziúr elkezdte férjet sörrel itatni, anyuka kipakolt az asztalra rágcsálnivalókat meg dip-eket (mártogatós szósz), cseverésztünk, aztán (2 órával később) előkerült egy kis bor is ("ezt kóstold meg, és erről mi a véleményed?" stb), nehogy már ne érezzük vendéglátva magunkat. Már erősen későre járt, és ugye még előttünk állt a 3 órás autóút, úgyhogy felálltunk és elköszöntünk. A házinéni pedig sajnálkozva mondta, hogy jaaaj, milyen kár, hogy most itt ez a sok gyerek (a kisebbik lánynak szülinapi bulija volt, és maradtak a kis barátai), különben simán alhatnánk az egyik vendégszobában és akkor nem kéne éjjel vezetni. :) Én már a snack-eknél sokkolva voltam, úgyhogy erre már nem is igen tudtam mit felelni, csak hogy áh, ugyan. (és nem tettem hozzá, hogy "elment az eszed, most láttál minket először, mi van ha emberevők vagyunk?")

Kikísértek minket, mondták hogy örültek a találkozásnak, és ha bármikor erre járunk, ne felejtsük el, hogy már itt is vannak barátaink, és bármikor ugorjunk csak be.

A dombról leérve a főútvonalra kanyarodás előtt még ültem egy kicsit a kormány mögött, és csak azt kérdezgettem a Zuramtól, hogy ez most mi volt? Melyik bolygón vagyunk? :) Ha esetleg nem jött volna le a sztoriból, nem azért ujjongtak ennyire, mert nem sűrűn látnak embert, hanem egyszerűen ilyenek, az igazi kiwi vendégszeretet lakozik bennük, aminek apróbb megnyilvánulásait már többször tapasztaltuk vidéken kirándulva.

A másik történet a minap esett meg. Csörgött a telefon, férj szólt, hogy engem keresnek. Átvettem a kagylót, a hölgy a vonal végén a háziorvosi rendelő egyik recepciósa. Azügyben hívott, hogy a doktornő nézegette a kartonomat (igen, csak úgy), és látta hogy volt nekem egy ultrahang vizsgálatom, amin anno találtak pár nem odavaló "dolgot", és hogy azóta voltam-e valahol kontroll-on ezzel kapcsolatban. Mondtam, hogy nem. A doktornő szeretné, ha elmennék, csak hogy megnézzük, hogy mi lett a "dolgokkal", eltűntek-e, nem-e, van-e valami teendő stb. Magánorvoshoz szeretnék menni, vagy szeretném-e hogy ők leszervezzenek nekem egy időpontot a kórházban. Mondtam, hogy tökéletesen megfelel a kórház is, hálás lennék, ha akkor oda kaphatnék egy beutalót. Oké, mondta a néni, akkor ők ezt leegyeztetik  a kórházzal és akkor én majd kapom postán az értesítőt, hogy mikor menjek. Én megköszöntem, ő szintén megköszönte az időmet, majd elnézést kért, hogy zavart.

Azért gondolom az sejthető, hogy jó egy percig csak álltam a telefonnal a kezemben, hogy mi is történt tulajdonképpen. Azt hittem, ez a doktornő már nem tud meglepni, de mégis. Ő volt, aki tavaly (tavalyelőtt vagy mi, 2008) karácsony előtt csinált mindenféle vizsgálatot, mikor benyekkent a gyomrom, elküldött vérvételre, és mivel másnap vagy hogy már ünnepnap volt, ezért ráírta a laborkérős papírra, hogy sürgős, és megadta a mobilszámát, hogy akármikor is lesz meg az eredmény, hívják fel. A dokinéni hívott is engem este 7kor, hogy megvan az eredmény, minden okés, beszedhetem a bogyókat, amit felírt, és ha bármi lenne az ünnepek alatt, menjek be a kórházba, és őt is hívjam majd fel. Akkor láttam életemben először egyébként, az ünnepeket meg simán átvészeltem, sőt, még egy extra hónapot is, februárban kellett csak kórházba mennem. :)

Szóval igen, ezek azok a dolgok, amik elfeledtetik az árnyoldalas bejegyzéseimet, és ami értelmet ad e bejegyzés címének.

Hajó project 2. rész (Trimaran)

Januar 18. Hétfő

Ébresztő 5kor, készülődés, 6kor indulás. Gyönyörű táj, nyugodt-csendes víz. Egyszercsak feltűnt elöttünk a távolban sok-sok kis pici fekete háromszög. A tegnapi 2-3 delfin után már tudtam, hogy mi is van előttünk. Ezúttal nem csak páran voltak, hanem egy egész raj, kb 20-30, fantasztikus volt, rohangáltam körbe-körbe a hajón, hogy minél többet sikerüljön elcsípni. :) Aztán az úton még kétszer szaladtunk bele delfincsapatba. :) (pár delfinkép, az utolsó képen meg látszik mit jelent az előrejelzés szerinti változó szél-forog összevissza :) )

Kinéztük magunknak ugye Port Jacksont úticélul, de a neve ellenére az közel sem kikötő volt, és mivel még csak a nap fele telt eddig, megváltoztattuk a tervet Waiheke Island-re. Port Jackson egyébként nagyon szivatós hely, a Coromandel legteteje, és valami eszetlen áramlatok vannak azon a részen. Van egy kb 200 méternyi sáv, ahol lehet haladni, ha azon kívül próbál közlekedni az ember, az szívás. A gps pontosan 0 km/órát mutat, ergo annak ellenére, hogy úgy néz ki, mint ha menne a hajó, csak áll. Na itt, csak az átjutással eltelt vagy 2.5 óránk, de sikerült. :)

Este hét körül meg is érkeztünk Waiheke Island Onetangi nevű részére. Lehorgonyoztunk, és kieveztünk a kiscsónakkal a partra, ahol Greg és fia már várt minket. Adtunk nekik egy aksit, hogy náluk töltödjön éjszaka. Greg irtó jófej, hozott egy pótaksit, hogy tuti legyen nálunk éjszakára is egy jól feltöltött darab, plusz extra gázolajat, hátha kell (nem volt rá szükség, meg is maradt az egész) és bevitt minket a szigetre a dzsipjével, hogy tudjunk venni egy-két dolgot a benzinkúton, ha kell.

Majd a pótaksival, gázolajjal, cuccokkal visszaeveztünk a hajóra, és odébb parkoltunk éjszakára. Esetleg ide túrát tervezőknek: egy bazi jó kis öböl van itt, szélcsendes, éjszakára kiváló búvóhely. Kicsit érdekes, mert van egy pár szikla, ami elsőre félelmetesnek tűnik, de nagyon jól megfogják a hullámokat. Needle Rocks-nak hívják. Még megvártuk a dagályt, aztán lefeküdtünk aludni. 

Január 19. Kedd

Ébresztő reggel 7 körül. Fél kilenckor találkoztunk Sharon-nal (Greg felesége) a parton, hogy visszacseréljük az aksikat. Elköszöntünk (én csak a hajóról integettem), aztán irány Auckland.

Na, ez a rész már egy nagyon laza menet volt, ráadásul a nap is kisütött, csak ringatóztunk a vízen, férj horgászott, szóval elvoltunk.

Én közben telefonon próbáltam leszervezni, hogy hova is tudnánk parkolni, mikor hazaérkezünk. Van nekünk egy mooring-unk (darab tenger, bólyával, tonnányi súllyal az alján, amihez ki lehet kötni a hajót), de erről menetközben kiderült, hogy hiába vettük meg, sajna nem állhatunk rá, mert a mi hajónk multi hull (trimaran), az áramlattal nem úgy mozog, mint a többi hajó, és esetleg baj lehet belőle. De ezeket a papírmunkás részeket majd a következő posztban leírom.

Szóval kértem némi segítséget immától, hogy hivogassa nekünk vezetékes számról a lehetséges helyeket, ő kicsit gyorsabban tud intézkedni a szárazföldről, mint én a hajóról. Ezúton is köszi a szárazföldi segítséget. :) Lényeg a lényeg, az egyik marinában sikerült helyet szereznünk, és délután 4kor le is parkoltunk. Immát hivtam, hogy jöjjön értem és dobjon el a kocsimért. Szegényt persze sikerült rossz helyre küldenem, bocs. :))

Hazajöttem, bepattantam a kocsiba, és mentem vissza férjért, meg a cuccokért.

Itthon elpakoltunk mindent, fürödtünk, vacsoráztunk, és beestünk az ágyba aludni. :) (Képek vegyesen: Onetangi, Auckland, Tauranga éjjel, Devonport)