A baleset és ami utána jött (18.Aug. 2013)

Egy ideje már vacilláltam hogy megírjam-e ezt a bejegyzést: a másik blogon nem akartam, az mégiscsak amolyan baba-blog, ide meg egy picit túl személyesnek tűnt, de végülis ez a blog rólunk és az itteni életünkről szól, szóval elfér. Még most is felkavar a téma, szóval nem tudom mennyire lesz össze-vissza ez az iromány. De remélem ha most kiírom magamból, megszűnnek az időnként visszatérő flashback-ek.

Előre szólok: Hosszú poszt lesz, érzelgősebbek, netán várandós anyukák inkább hagyják ki ezt a bejegyzést.

Soha nem gondoltam volna hogy életem legszebb időszakában fogom átélni életem legszörnyűbb élményét is, de mégis így alakult. Hét év után abban a hitben élve hogy nekem aztán nem lehet gyerekem vagy nagyon über nehezen, 2013 januárban mégiscsak megtörtént a csoda, terhes lettem. Az egész várandós időszak egy könnyű séta volt, se rosszullétek se semmi, dolgoztam tovább, hétvégente kirándulgattunk szóval igazi idilli, képeslapra illő időszak volt.

Aztán az egyik ilyen kirándulás alkalmával, 33 hetes terhesen bekövetkezett a horror, autóbalesetünk volt. A szembe jövő sávból egy autó teljesen átjött a mi sávunkba és frontálisan ütköztünk, mindketten 50-nel mentünk, tehát mintha százzal csattantunk volna. Olyan gyorsan történt, hogy én épp kérdeztem volna férjet hogy "ez meg mit csinál?", de ebből csak az "ez mit csi"-ig jutottam majd snitt és a következő kép az füst, légzsák por, én fulladok, légzsákok mindenfelé kinyílva, emberek szaladnak a kocsi felé. Férj az aggódástól fittyet hányva minden elővigyázatosságra kiugrott a kocsiból, átszaladt az én oldalamra hogy megnézze nem-e vérzek vagy mi van. Nagy nehezen sikerült kiszállnom a kocsiból és leültünk egy buszmegálló padjára. Egy járókelő gyorsan elvette a telefonunkat hogy hivja a mentőket, még beszélt a telefonon, amikor megjelentek a tűzoltók. Akkor nem is esett le hogy ez meg hogy történhetett, a másnapi újságból tudtam meg, hogy a tűzoltóságtól kb 150 meterre voltunk és hallották a csattanást.
Egy marék tűzoltó körénk sereglett, kérdezgettek, vérnyomást mértek stb. Közben megérkeztek a rendőrök-helyszínelők is, ők Andrást faggatták gyorsan, amíg vártuk a mentőt.
Megérkezett a mentő és már úton is voltunk a kórházba. Kaptam egy jeges pakkot a hasamra, hogy felébresszük a babát, merthogy a hidegtől elkezdenek mozogni állítólag. Kb 5 percenként mérte a vérnyomásomat a mentős csávó, amin kicsit sem segített hogy közben kérdezgette hogy 'na, rugdos már a baba?' és én kénytelen voltam nemmel válaszolni.
Megérkeztünk a kórházba, ahol egy egész orvos csoport várt minket mindenféle részlegekről. A baleseti sebész vázolta a helyzetet a többi dokinak gyorsan hogy mindenki képben legyen, én ekkor tudtam meg amit addig eltitkoltak előlem, hogy a srác aki okozta a balesetet a helszínen meghalt.
Az egyik balesetis doki megpróbálta elcincálni Andrást ellenőrizni, de ő nem akart egyedül hagyni, szóval ott vizsgálták meg mellettem.

Addigra már elég egyértelmű volt hogy bordatörésem tuti van, úgyhogy gyorsan elmagyarázták hogy terhesen ugyan nem kéne röntgenezni, de ebben az esetben muszáj, és hogy jól betakarnak majd ólom mellénnyel és gyorsak lesznek meg minden, de meg kell nézni hogy a tüdőm stb nem sérült-e.
Na miután ez megvolt, meg férjet is bekötözgették még kaptam egy ragtapaszt a fejemre (a napszemüveget odacsapta a légzsák kicsit), aztán törött bordákkal, törött farcsont - és szegycsonttal kéken-zölden "pompázva" rákötöttek mindenféle kütyükre hogy figyeljék a baba szívverését meg az én vérnyomásomat. Mary, a fogadott szülésznőm pont bent volt a kórházban egy másik anyukával, úgyhogy szóltak is neki. Azonnal leszaladt hozzám és ott maradt velem egy darabig, elmagyarázta hogy mit mutatnak a különböző bizgentyűk és próbált megnyugtatni, nagyon jól esett. Éjszakára ott tartottak a sürgősségin, reggel pedig miután a vérnyomásom a stabilizálódott, elvittek ultrahangra, amit én nagyon vártam már, hogy megnézzék minden rendben van-e picivel, majd áttoltak az általános osztályra. Idejött a fizikoterapeuta is hozzám, meg kaptam két szteroid injekciót, ezzel rásegítenek a baba tüdejének fejlődésére ha netán megindulna a szülés.

A szobatársak furcsállották hogy miért vagyok ott, hisz az nem a szülészet, de miután mondtam hogy balesetünk volt, akkor már értették. Az egyik néni felpattant az ágyról, odahozta az aznapi újságot és egy képre bökve megkérdezte hogy ugye ezek nem ti voltatok? Ránéztem a képre, de nem tudtam kinyögni rendesen hogy igen, csak bólintottam és belül nagyon örültem hogy András olyan alapos kutatást végzett a 'milyen autónk legyen' témakörben. Szegény járgány még az első szervizét sem érte meg, alig 4 ezer kilométer volt benne, de nagyon jól szolgált.
Napok teltek el, én csak feküdtem a kórházi ágyon, próbáltam nem bőgni minden percben. Pár nap múlva volt egy ultrahang, ahol engem vizsgáltak megint, aztán András megkérdezte a szonográfust hogy nem lehetne-e hogy megmutassa a babát utána, merthogy engem marhán nem érdekelt a vesém meg a májam meg tudomisén, de a kis prücsök annál inkább. A néni egy pillanatra megállt, majd mondta hogy de igen sőt, és elnézést kért, amiért senkinek nem jutott ez eszébe előbb. Megnézegetett mindent, majd mondta hogy úgy tűnik minden rendben a kicsivel. Tök aranyos volt, még a végén ki is nyomtatott egy kis elmosódott arcocskát egy A4es lapra, hogy tudjak mit nézegetni.

Egy hétig voltam a kórházban, majd hazaengedtek szigorú ágynyugalomra ítélve. Épphogy beültem a kocsiba (az enyémet használtuk, a másik ugye totálkár lett) rámtört egy pánikroham (életemben nem volt még olyanom), úgyhogy még úgyis hogy közel lakunk a kórházhoz eltartott egy darabig míg hazaértünk.
Még azon a hétvégén átjött Mary (szülésznő) hogy megtanítsa Andrásnak hogy adja be nekem a hasi injekciót. Minden nap kaptam egyet a nem mozgás miatt trombózis megelőzés céljából.

Két hét múlva kellett először visszamenni a kórházba ultrahangra. Azt gondoltam az autózásnál szarabb dolog már nem lesz, de sajnos tévedtem. Az ultrahangon kiderült, hogy a baba megállt a növekedésben és pontosan akkora mint a baleset előtti mérésen. Na ezzel a papírral lifteztünk fel az emeletre az orvoshoz. A doki mondta hogy most ne csináljunk semmit, menjek haza, pihenjek és előírt egy hízlaló kúrát. Na nem mintha nem lettem volna már elég nagydarab a fekvéstől stb, hanem hogy hátha akkor átmegy egy picit több kalória a babának. Két hét múlva menjünk vissza megint ellenőrzésre.
Eltelt a két hét, az ultrahangos becslés szerint volt egy pici gyarapodás, úgyhogy mehetünk haza és majd a kiírás napján jöjjünk be megint hogy megnézzük mi is legyen végül, hogy tudok-e majd szülni rommá tört csontokkal stb.

Kiírás napján reggel mentünk is a kórházba, ahol Mary azzal fogadott hogy akkor maradjak is én már ott, megindítják a szülést. Na mondom ennek a fele sem tréfa, még jó hogy a kórházi pakk már hetek óta be volt készítve a kocsiba.
Teltek az órák, az kiderült hogy a pár héttel azelőtti ultrahangos becslés tévedett egy pettyet, a placenta is sérült stb. Most nem mennék bele az ijesztő és félelmetes részletekbe, lényeg a lényeg minden jó ha a vége jó: aznap este 9kor császármetszéssel és kicsit picurkán de egészségesen megszületett a mi gyönyörű kislányunk. :)

6 comments:

coltaan said...

Ez kemény. Sok-sok éve vezetek és ez a rémálmom, mármint a frontális ütközés. Sajna helyben elég gyakori a 2/A-n.

scarpetta said...

Igen. Ez tipikusan egy olyan eset, amire csak ugy gondol az ember, hogy filmekben tortenik csak, aztan pedig nem.

Juanita said...

Jajj, Istenem, minden előzetes figyelmeztetésed ellenére elolvastam...szóhoz sem jutok.
Ezek után az én császárom rutin eljárás volt, mert azelőtt a 40 hét képeslapra illett, ahogy írtad. Kívánom Neked, h törlődjön ez a borzalom az emlékezetedből, vagy süllyedjen nagyon mélyre. Majd a pici tesz róla, beleköltözik(valszeg már megtette) minden porcikádba úgyis :)

scarpetta said...

Koszi Juanita. :) Bizony bekoltozott, jol az ujja kore csavart minket :)

Ha irsz nekem egy email cimet, akkor kuldok meghivot a masik bloghoz. Az tuti vidamabb, mint ez a poszt volt. :)

Juanita said...

Köszi Scarpetta, írtam is gyorsan mailt Neked.:)

Ziebi said...

Atyaég, most olvastam csak, nagyon örülök hogy mindannyian túléltétek és jól vagytok. Huh, ez emény lehetett.